Tóth Árpád ( 1886 - 1928)

 Meddõ órán 

  In sterile ora

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

                                        (1908)

Solo sono.

Un mondo.

Lacrime stillo.

Assecondo.

Cerato sul mio tavolo un manto,

Intarsi pigro adatto ad un canto,

Miserando, scarno essere, io.

Io, io.

E solo su faccia al mondo son'io.

 N.B.: Questa traduzione è inedita.

Traduzione © di Mario De Bartolomeis 

Duruzsoló tûznél  

Vicino al fuoco che soffia

Mint messzi China  földjén vasúti bús karambol,

Ujságban furcsa hír csak, s nem tépi idegem,

Mert tán nem is való, oly messzi s idegen,

Úgy rémlik most az élet, amely röpül és rombol...

Emlékek látogatnak szelíd gyermekkoromból,

Tünõdöm tünt szobákon, szavakon, szíveken;

Emlék! sok drága szénrajz avatag íveken,

Szénnel a múlt üszkébõl, finom porló koromból...

Duzzadva kél a hold künn az alvó, alvány dombról,

S ragyogva leng túl minden vak földi sokadalmon:

Zûrös vásár fölött szép, elszabadult ballon!

Nézem, s tünõdõ, álmos mosolyom kérdi: vajjon

A tûz duruzsol-e, vagy bánatomat hallom,

Mely karmait bevonta szivemben, és dorombol...

                                        (1916)

Qual scontro di treni nella Cina lontana

Ch'è strano trafiletto e non mi sfiora

Ché neppur forse vero, sì alieno e remoto,

Tal ora parmi la vita che vola e si fa vana...

Memorie affiorano dall'infanzia soave,

Vago in perdute stanze, parole, cuori.

Ricordi! Su fogli ingialliti tanti tratti

D'ormai spenti carboni, fuligine fine...

Dal colle pallido che dorme si leva la luna,

Bel pallone sfuggito sul convulso mercato,

E fulgida si libra sulla cieca folla terrena.

La guardo e chiede il mio sorriso trasognato:

Che soffia è il fuoco oppure è la mia pena,

Che inguainate in cuor le unghie, fa le fusa?

Traduzione © di Mario De Bartolomeis 

 Új tavaszig vagy a halálig

Sino alla primavera od alla morte 

Most, hogy megint útfélre estem,

Eltünõdöm e téli esten,

Mi volt az élet, uramisten?

Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,

Fakó robot és kénytelenség,

Száz bús határ reménytelenség.

Borult egek kéves azúrral,

Koldus pajtásság pár nagy úrral,

Pár ájult nóta, tépett húrral.

Egy-két vad mámor nyoszolyája,

Egy-két asszony jó, meleg szája; -

Volt, nincs. Csöndes a szivem tája.

Most itt ülök, roppant hegyek közt,

Betegen a többi beteg közt,

Múltnak háttal, halállal szemközt.

Lesz-e máskép? várjam? ne várjam?

Lassan szétszéled a homályban

Bitang jószágom, kedvem, vágyam.

Nyomukban, mint fekete bundás,

Begyûrt süvegû öreg kondás,

Hallgatva ballag a lemondás.

S mégis, a csönd-paplanu télben,

Nagy nyugalom évadját élem -

Érzem, az Isten gondol vélem.

Mint a bokrok setét bogyókkal,

A hó alatt zamatozókkal,

Megrakva szívem hûvös jókkal.

Hogy mire jókkal, majd megválik,

Mire a hó gyapja lemállik,

Új tavaszig vagy a halálig.

Fekszem megadva, békén, resten,

S néz rám, át a végtelen esten,

Tûnõdve sorsomon, az Isten.

                               Új-Tátrafüred, 1925

Or che di strada ancora sono uscito

In questa sera d'inverno io mi chiedo

Cos'è stata la vita, mio Signore?

Questo essa è stata: tanta opacità

Spento tributo e gran necessità

Limiti tristi a cento, disperati.

Cieli coperti con poco d'azzurro

Questua amicizia con due signoroni,

Di lisa corda due note svenevoli.

Di talamo un paio d'ebbrezze selvagge,

Di donna un paio di belle labbra calde,

Vero, non vero; il mio cuore ora tace.

Adesso siedo tra monti maestosi,

Malato in mezzo ad altri malati:

Spalle al passato, alla morte dinanzi.

Sarà diverso? Devo attenderlo forse?

Nell'ombra sbandano senza padrone

Lenti i miei averi, aneliti, ideali.

Le loro orme, qual nero impellicciato,

Segue un vecchio porcaio incappucciato,

Piano s'avanza muta la rinuncia.

Nell'inverno dalla coltre silente

Però vivo una stagione di pace,

Io lo sento che Dio pensa con me.

Come i cespugli con le scure bacche

Sotto la neve serbano l'aroma,

Colmo il mio cuore è di fresche bellezze.

A che sarà servito non sapremo

Sinché di neve il manto non si sfalda,

Sino alla primavera od alla morte.

In pace giaccio, pigro, rassegnato,

E mi osserva dalla sera infinita

La mia sorte meditando il Signore.

Traduzione © di Mario De Bartolomeis 

 Ez a nap is

 Questo giorno pure

Ez a nap is,

Mint a többi.

Elmúlt. Vége.

Ez az est is,

Mint a többi.

Eljött. Béke.

Szerény béke,

De hálával

Veszem ezt is,

Jó pihenni,

Ha az ember

Csatát veszt is.

Furcsa béke:

Hallgat, talpig

Feketében,

Mint egy titkos

Esti virág,

Mely az ében

Alkonyatban

Nem egyéb, csak

Néma illat,

Mit az ember

Behunyt szemmel

Mélyre szívhat,

Elmosódva,

Álmosodva,

Nem keresve,

Milyen lehet

Az illatnak

Szirom-teste:

Szép virág-e,

Mint az ifjú,

Mint a põre

Rózsabimbók

Hajnalszínû,

Gyenge bõre,

Vagy csak fáradt,

Régi rózsa,

Mely reggelre

Széthull némán,

Föld porával

Elkeverve?

                                    (1927)

Questo giorno pure,

Come altri.

È passato. Fine.

Questa sera pure,

Come altre.

È venuta. Pace.

Umile pace,

Ma che grato

Anche accetto,

Bello è il riposo

Pur se l'uomo

La pugna ha perduto.

Strana pace:

Calata nel buio

Essa tace,

Come occulto

Fiore notturno

Che nel crepuscolo

Color ebano

È solamente

Profumo silente

Che l'uomo riesce

Ad occhi chiusi

A fondo aspirare

Obliando,

Trasognando,

Non chiedendo

Quel profumo

Da che petalo

Si effonda:

D'un bel fiore

Come il giovane,

Come il nudo

Bocciolo di rosa

Color aurora

Dal gracile derma,

O d'una vecchia

Stanca rosa

Che al mattino

In terra si sfoglia

Muta alla polvere

Confondendosi?

Traduzione © di Mario De Bartolomeis